Péter Ágnes retrospektív kiállítása
Magyar Kortárs Galéria, Vermes villa, Dunaszerdahely, 2006. X. 6–XI. 4.

„A valóság állandó változásban van, akkor is, ha erre nem irányul kifejezett, racionális emberi szándék” – írja Whitehead Folyamat és valóság című könyvében.
Péter Ágnes ezt a gondolatot modellezi, alkotásai nem statikus tárgyak, hanem az installálás során a fény segítségével, vagy a szemlélő mozgását követve alakulnak, állandó mozgásban vannak. Nem egy mozdulatlan állapotot, hanem egy folytonosan módosuló alkotómunkát mutatnak be, és hasonlóan aktív nézési metódust kívánnak meg.

Kevesen tudják, működik egy művésztelep, melynek gyökerei a hatvanas évekbe nyúlnak vissza, előbb Egervári, majd Zalaegerszegi, azt követően pedig Zalaegerszegi Nemzetközi Művésztelep néven. A helyszín immár 10 éve a Gébárti-tó partján álló Kézművesek Háza, ami sajátos atmoszférájú nyugalmas hely. A Gébárti Művésztelep elnevezés a Zalaegerszeg határában lévő helységnévből ered. Az ország nyugati határánál nyaranta működő alkotótelepen nem kristályosodott ki egységes szemléletű művészeti műhely, az évek során szobrászok, festők és grafikusok változó részvételi aránnyal fordultak meg a telepen. Hivatásos és amatőr más-más generációt képviselve adja át egymásnak alkotói tapasztalatát, művészeti áramlatok, műfajok és eszmék cserélődnek évről-évre. Elhelyezéséből, műfajából és méreteiből adódóan elkülönül a gyűjteménytől a gébárti szoborpark 18 darab köztéri plasztikája. Az állandó nyilvánosságnak szánt művek köztéri programok színterén egy parkban helyezkednek el. Szoborpark. A szóban foglaltatik, feltételez szobrot és feltételez parkot. Több mint mű-együttes, bizonyos fizikai elkülönülést, szellemi és formai kapcsolatot ígér. Továbbá a környezetkultúra része, igényes tájépítészet, ami előnyére válik tájnak és szobornak egyaránt. A szoborpark szó feltételez bizonyos mennyiségbeli, még inkább minőségbeli színvonalat. Tartsuk szem előtt, - minőséget mennyiséggel nem lehet mérni.

Keserü Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben

Az emlékezet a kultúra és az ember fennmaradásának kulcsfogalma", fekteti le tézisét Keserü Katalin, aki a jelen kötetben az emlékezést művészetelméleti, pszichológiai és kultúratudományi fogalomként közelíti meg. A későbbiekben ezt a kulcsfogalmat a jelenkori " főként kilencvenes évekbeli " magyar művészet új műtípusainak meghatározása céljából alkalmazza.

Zalaegerszegen, a Gébárti-tó mellé települt Kézművesek Házában megrendezett művésztelep záróaktusának, illetve a házat körülvevő festői környezetben otthonra lelt új szoborpark avatóünnepségének vendége vagyok: a júniusi hetekben négy szobrász dolgozott itt a város önkormányzatának és üzemeinek támogatásával, illetve segítségével. A művészek szállást, ellátást, nyersanyagokat, gépeket és segéderőket kaptak, és így maradan- dó anyagba álmodott, monumentális terveiket valósíthatták meg. Péter Ágnes lépcsős, kettős talapzatra szerkesztett, széttárt szárnyú, antropomorf jellegű acél- és krómacél konstrukciója, Budahelyi Tibor régi gépelemet befoglaló, Ganz Ábrahám emlékére készített háromszög-kompozíciója, Horváth László geometrikus testekből szerkesztett, élénk színekkel festett plasztikája és Orosz Péter megmászhatatlan, tüskés fokokból összeállított létrája révén jelentős, az elkövetkező években majd minden bizonnyal továbbépülő műegyüttes alapjai születtek meg. A szoborparkavató aktusán e művek legfontosabb jellemzőjére próbálom felhívni a figyelmet: arra, hogy itt autonóm művészi program beteljesítéseként jöhettek létre monumentális alkotások, és arra, hogy itt nincs, nem volt megrendelő, nincsenek, nem voltak elvárások. És arra a fontos szempontra is emlékeztetem a hallgatóságot, hogy kizárólagosan művészeti, esztétikai problémák felvetéséről, megközelítéséről van, volt szó, s békésen megférnek egymás mellett a különböző stílustörekvések, szemléletmódok.